Néhány nappal ezelőtt mi méhészek kaptuk azt a hírt, hogy a szlovák parlament két képviselője olyan elképzeléssel állt elő, amellyel gyakorlatilag felszámolnák a méhészetet az országban. Azóta egy újabb képviselő állt ki a készülő törvény mellett.

Ennek az elképzelésnek a pontjait röviden érdemes megemlíteni:

  • négyzetkilométerre számolva 2 méhcsalád lenne engedélyezett, vagyis a 49000 km2 területű országban 100 ezernél kevesebb méhcsalád maradna a mostani 350 ezer helyett
  • nem lenne engedélyezett a vándorméhészet, csakis az állóméhészet, mert a szállítás zavarja a méheket, erős stressznek teszi ki a méhcsaládokat
  • az anyanevelés korlátozva lenne, nem lenne engedélyezett az álcázás és mesterséges anyanevelés, nem lehetne a méhek tulajdonságait a mostani módon szabályozni, vagyis az anyanevelést máshogyan kellene végezni (mint pl. ahogy én csinálom), és nem lenne engedélyezett a méhanyaszállítás sem


Néhány kérdés azonnal felmerül:

  1. Egyetlen országban sincs ilyen törvény, sőt még inkább támogatni fogják a méhészetet, miért pont Szlovákiában kellene ilyen drasztikus lépéseket megtenni? Ezt a példát egyetlen ország sem követné, ez egészen biztos
  2. Az előterjesztők nem szakértők, hanem munkájukat és végzettségüket tekintve művészek, dramaturgok, miért kellene bárkinek komolyan vennie az ő elképzeléseiket? Teljesen laikusként mi közük van a méhészethez, az állattartáshoz?
  3. Ha jelentősen lecsökken a méhcsaládok száma, lecsökken a megtermelt méz mennyisége is. Honnan lenne pótolva a kiesett mennyiség? Milyen minősége lenne annak a méznek?
  4. Ki és hogyan döntené el kinek kell felszámolnia méhészetét, és kinek nem? Milyen kritériumok döntenének erről? Miért kellene elfogadnunk ezeket a kritériumokat, csak azért mert valaki kitalálta ezeket?
  5. Mi biztosítaná azt, hogy a megmaradó méhcsaládok erősek, egészségesek, vitálisak lennének, ha lecsökkenne a számuk és ezáltal nagyobb lenne a méhlegelő nagysága egy családra vetítve?
  6. Ha nem lehet a legjobb tulajdonságú méhanyákat kinevelni, akkor milyen méhanyákkal fognak a méhészek dolgozni? Esetleg külföldről fogják beszerezni a legkiválóbb méhanyákat?
  7. nem engedélyeznék a vándorlást. Mi történne az olyan területeken vetett napraforgóval, repcével, más növényekkel, ha nincsenek a közelben méhcsaládok? Mi lenne azokkal a méhészekkel, akik olyan helyen méhészkednek, ahonnan muszáj vándorolniuk?
  8. a vándorlás nem lenne engedélyezett, de vajon engedélyezett lenne-e a méhcsaládok eladása és szállítása? Milyen formában kerülhetne A pontból B pontba egy méhcsalád, ha nem lehetne szállítani? Vagy ebben az esetben a szállítás engedélyezett, de a vándorlás már nem?
  9. Mennyi lenne a termésveszteség (pl. gyümölcsveszteség), ha jelentősen lecsökkenne a méhcsaládok száma? Elfogadható lenne mindez?

Miért lenne felszámolva az ágazat ezzel? Ebbe nem érdemes belemenni, mert száz okot lehetne felsorolni. Milyen következményei lennének? Ebbe sem megyek bele, mert tudjuk, ha nincsenek méhek, amelyek beporozzák a növényeket, akkor nem lesz termés. És ha nem lesz termés, akkor majd külföldről hozzuk be és akkor majd még inkább függő helyzetbe kerülünk. Nem hiszem, hogy ez lenne egyébként a törvénytervezet célja, inkább az, hogy egyszerűen nem értik meg egyesek a világunk szabályszerűségeit, a törvényeket, melyeket nem lehet áthágni veszteség nélkül.

Három ilyen törvényszerűségről lesz szó: az egyik az egyensúly, a másik a mérték, harmadik a helyettesítés törvénye.

Az egyensúly törvénye szerint a természet szereplői egymást szabályozzák és korlátozzák. A természetben mindenféle élőlények élnek egymás mellett, vagy egymás hasznára, illetve egymásból táplálkozva, nincs olyan hogy egymás ellen, egymás kárára, csak mi még sokszor nem értjük meg ezeket a folyamatokat. Ez alakít ki egy egyensúlyt. Ha elhullik egy állat, vagy van egy gyenge állat, akkor ezt megeszik, majd később az ő tetemeiket elfogyasztják megint más élőlények ás ez folytatódik tovább. Aztán ezek az elhullott maradványok biztosítanak élelmet gombáknak, mikroorganizmusoknak az életben maradáshoz, majd ezek táptalajt a növényeknek.

Az egyik legszebb példa a fák élete, melyek nem tudnak mozogni, viszont szükségük van mindenféle tápanyagra, ezeket úgy szerzik meg, hogy a gyökereikhez csábítják a gombákat, melyeknek táplálékot biztosítanak, cukrokat és a gombák -melyek gombafonalai egybefüggnek kilométerekre- ezért cserébe nagy távolságból elszállítják a növények gyökereihez a különféle tápanyagokat. Egyik is ad, másik is ad. A fák leeső ágait majd a gombák bontják le, és különböző apróbb állatok. Ezek pedig különféle növényeknek biztosítanak termőtalajt.

A méhek beporozzák a virágokat, melyek ezáltal teremnek, ezért cserébe kapnak virágport és nektárt. Mindenki jól jár. Mi emberek is, hiszen ezeket a terméseket fogyasztjuk. És azért hogy ezek a növények teremjenek, méheknek kell élniük a környéken. 

A példákat lehetne sorolni, a lényeg, nincs olyan hogy valami valami másik ellen dolgozik. Ha elszaporodnak a nyulak, amelyek mindent leennének, mint pl. Ausztráliában, akkor jönnek a ragadozók, melyek megeszik a nyúlállomány egy részét, így kordában tartva a nyulak mennyiségét. Ezzel együtt a ragadozók is elszaporodnak, de mivel idővel egyre kevesebb az élelem számukra, így az ő számuk is elkezd csökkenni egy bizonyos szintre. Így kialakul egy egyensúlyi helyzet.

Az ember ott hibázott, hogy nem vette figyelembe a másik törvényt, a mértéket. Erre kiváló példa a közlegelők tragédiája, amely egy tanmese. Egy faluban van 10 család, mindenkinek egy tehene. Van egy közös legelő, ahova mindenki kihajtja a saját tehenét. Így a legelő nagyon jó állapotban van, újra sarjad a fű, nincs leterhelve, minden tehén vígan legelészik. De gondol egyet valaki és 2 tehenet hajt ki, hiszen ki venné észre, egész éven nem néznek rájuk, csak ősszel. Aztán gondol egyet a harmadik, negyedik ember is és ők is több tehenet hajtanak ki. Ezzel egyre inkább romlik a legelő állapota, de még mindig fenntartható. Viszont előnyhöz jutnak azok, akiknek 2 tehenük van, hiszen 2-szer annyi tejük lesz. Majd mindenki egyre több tehenet hajt ki, és egy ideig minden rendben, mindenkinek egyre több teje lesz. Egészen addig, amíg a legelő túlterheltté válik, és ahelyett, hogy a tehenek dús legelőn legelésznének, csak kopár területen találják magukat, már nem nő újra a fű. Így minden tehén éhezik, és ahelyett hogy egyre több lenne a tej, egyszerűen elfogy.

Ez jól példázza a mértékletességet. Az ember képes csak arra, hogy számolgasson, tervezzen, módosítson ha kell minden egyes lépésén, cselekedetén. A mértékletesség alapján működött a világ egészen addig, amíg a pénzügyi világot irányító erők a kamatos kamat rendszer kényszerítő erejével rá nem kényszerítette a világot arra, hogy a végtelenségbe növekedjen, hiszen a kamatterheket vissza kell fizetni. Ezzel a mértékletesség megtartása veszélybe került. A „közlegelők” túlterheltekké váltak. Egyre több és több élelmiszert kell előállítani, egyre több állatot kell tartani bármi áron, ennek elszenvedője pedig a természet, és annak minden eleme, a növényvilág, állatvilág, ember és környezete.

A mértéktartás az, amely azt mondja: elég. A mai világunkban azonban semmiből sincs elég, mindenből több kell, mindenből többet akarunk. Vagyis nem mi akarunk többet, hanem elérték azt a hatalom urai, hogy az emberiség vágyjon a többre, és így gondolkozzon: még többet, még többet mindenből!

A harmadik törvényszerűség a helyettesítés törvénye. Ha valahol eltűnik egy faj, helyette megjelenik egy másik, ha eltűnik a haszonnövény, megjelenik a gyom. A paraszti társadalom jól tudta és tudja ezt, folyton azért művelte a földet, hogy ne gyomosodjon el. Ma is így működik a mezőgazdaság. Mert nincs olyan, hogy üres tér, mindig valami betölti azt a teret, ahol a hiány keletkezett. Ha eltűnik egy állatfaj valahol, akkor megjelenik, elszaporodik egy másik helyette. Ha eltűnnek vagy eltűnőben vannak a hasznos fajok, helyettük megjelennek a kártevők. Ugyanez érvényes akkor is, amikor egy faj számára kedvező körülmények keletkeznek. Minél több élelem van abból a növényből, a fogyasztóinak száma is egyre több lesz. Minél több a káposzta, annál több lesz a káposztalepke stb.

Ma egyre inkább terjednek a mindenféle törekvések, valaminek a védelme érdekében pl. állatvédelem. Megérthető az ő álláspontjuk. Annyira szeretik az állatokat, hogy védelmükért mindent megtennének. A baj ott kezdődik, amikor egyre szélsőségesebb álláspontot képviselnek és amikor egyre nagyobbat akarnak mondani, egyre erőteljesebb változást akarnak kieszközölni. Ezzel az a baj, hogy nem értik meg a fent említett törvényeket.

A méhészethez visszatérve: nincs olyan hogy vákuum. Ha drasztikusan lecsökken a méhészetek száma az országban, akkor majd a környező országok méhészei fogják kihasználni ezt a lehetőséget, vagy a mézhamisítók, akik elárasztják olcsó hamis mézzel a piacot, így a fogyasztók édes, színezett folyadékot esznek majd, nem mézet. A beporzás hiánya élelemiszerhiányhoz vezetne, élelmiszerdráguláshoz, luxuscikké válnának a gyümölcsök. Ha nincsenek méhészetek, nincsenek kaptárgyártók, nincsenek méhészeti termékeket forgalmazók, üzletek, nincsenek műlépgyártók stb.

Nem csak gazdasági oldalról vizsgálva sem állja meg a helyét a dolog. Ha lecsökken a méhcsaládok száma, akkor mi veszi át a helyét? Milyen állatfaj jelenik meg, ezt az űrt be fogja tölteni valami másik faj? Ha nem engedjük, hogy a méhek a legjobb genetikai tulajdonságokkal rendelkezzenek, akkor gyengébbek lesznek a családok, ha nem hagyjuk, hogy kiváló méhlegelőkön gyűjtsenek, akkor ismét csak gyengébbek lesznek a családok. A méhek legnagyobb ellensége az atka, egy legyengült méhcsaládot tavaszra kipusztít. Ha nincsenek méhészek, akik a méheket atka ellen kezelnék, vitaminokkal, immunerősítőkkel, cukorsziruppal, lepényekkel táplálnák, akkor egyszerűen a méhcsaládok kipusztulnak. A szabadban ma már nem tud életben maradni egy méhcsalád. Ezzel a felfogással már nem az atka lesz a legnagyobb ellensége a méheknek, hanem azok az értük aggódók, állatvédők, akiknek a téves gondolataik, elképzeléseik, törekvéseik következtében pusztulnak ki a méhcsaládok.

Minden egyes terület egy bizonyos mennyiségű méhcsaládot tud eltartani. Ha egy területen túl sok a méhcsalád, akkor azok egy része egészen biztosan éhezni fog, vagy kipusztul. A méhlegelők feljavításával, növelésével lehet ezen javítani. Ma azonban az intenzív mezőgazdaság nem engedi meg, hogy ezen területek növekedjenek, a sok növényfaj együttes megléte eltűnőben van. Gondoljunk arra, mennyi fát, bokrot vágtak ki az elmúlt évtizedekben az utak mentén, a mezőkön, szántóföldek mentén. És emiatt mennyi egyéb növény tűnt el. 

Nem megoldás az, hogy lecsökkentjük a méhcsaládok számát, mondván nincs elég méhlegelő számukra, hanem pont fordítva kellene: olyan törvényeket elfogadtatni, melyek növelik a méhlegelők nagyságát, pl. Amerikában a parlagon hagyott területeken mindig nektárt és virágport adó növényeket kell termeszteni, vagy nem kellene befüvesíteni és kaszálgatni a gyepet, hanem virágmagokkal teleszórni és a virágos réteket, területeket növelni. Újra kell ültetni a korábbi évtizedekben az utak mentén, mezőkön, szántóföldek mellett kivágott fákat, bokrokat. Így már nem fognak éhezni a méhek. A méhészek dolga lenne kiszámolni mennyi családot tud eltartani egy terület és ahhoz igazodni. Ha több családot akarunk, nagyobb területű méhlegelőt hozzunk létre. Egyúttal korlátozni kellene vagy betiltani a gyomírtókat, rovarölő szereket, melyek a legnagyobb károkat okozzák, mégsem jut eszébe senkinek ez.

A következő felvetés a cukorral való etetés kérdése. Az aggódók szerint nem lenne szabad cukorral etetni a méheket. Ez mind szép és jó, de vajon hogyan működik a méhcsalád? Fiasítást nevel, ez a következő generáció, melyet táplálni kell pempővel. Ehhez virágpor, méz, víz kell. Virágport csak akkor gyűjt a méhcsalád, ha van beérkező nektár és víz. Mi a cukorszirup? Nektár és víz helyettesítője. Ugyanis ma már nincs folytonos nektárhordás, az intenzív mezőgazdálkodás következtében lecsökkent a nektárt adó virágok mennyisége, tehát ha nincs nektár nincs virágporhordás sem. És nincs fiasítás sem. Ezt a nektárt helyettesíti a méhész cukorsziruppal. Azt elvárni, hogy ne adjunk a méheknek cukorszirupot hordástalan időben, ez semmi más mint a teljes hozzá nem értés.

Az egyensúly a legfontosabb. Minden mindennel kapcsolatban áll, hatással van egymásra, folyton erősítik vagy gyengítik egymást a szereplők. A méhek kapcsolatban álnak a növényekkel, melyek nektárt adnak és virágport, a méhek pedig beporozzák ezeket. Ha lecsökken a méhcsaládok száma, akkor vajon ezeknek a növényeknek a száma nem csökkenne le ugyanúgy? Nem azt érnénk el, hogy egyre kevesebb növényfaj maradna, egyre több helyen eltűnnének azok a növények, melyek a méhek jelenléte miatt vannak ott? Ha nem is tűnnének el, de jelentősen lecsökkenne a számuk. A terméshez beporzásra van szükség, a méhek nem képesek arra, hogy minden virágot beporozzanak különösen akkor, amikor számuk alacsony, ugyanis csak a gyűjtőméhek képesek erre. Ha kedvezőek a körülmények, akkor egy faj elszaporodik, ha kedvezőtlenek a körülmények, akkor lecsökken a számuk vagy eltűnnek. Ezt sosem szabad figyelmen kívül hagyni. Az már régen rossz, amikor egyesek ebbe a folyamatba ilyen drasztukusan akarnak beavatkozni.

Ha a haszonállatokat védeni akarjuk nem az a megoldás hogy felszámoljuk a tartásukat, vagy ellehetetlenítjük, hanem támogatjuk az olyan állattartási formákat, amelyek a legközelebb állnak a természetes tartáshoz. Ezt pedig ki kell egészíteni egy olyan növénytermesztéssel, amely megteremti a harmóniát állatvilág és növényvilág között. 

Nem tudjuk milyen láncreakciót indítana be ez a változás ami egyesek fejében megszületett, de inkább ne is akarjuk megtudni.